Amputáció régen és ma

Az amputáció története szinte az emberiséggel egykorú. Ez egy testrész eltávolítását jelenti, ami lehet egy ujjperc, vagy egy egész végtag is. Három fajtája a veleszületett, a baleseti és az orvosi amputáció.

Veleszületett, vagyis kongenitális amputáció esetén a magzat még az anya testében sérül a várandóság alatt. Ilyenkor az őt körülvevő amnióburokból kiszakadó fehérjeszálak szorítanak el egy testrészt. Ezzel elzárja annak teljes vérkeringését. Ilyen esetekben az újszülött végtag nélkül születik.

Baleseti amputációról beszélünk, ha a testrészt valami trauma következtében veszti el a beteg, vagy válik szükségessé az eltávolítása. Ezek ma már egyre ritkábbak, mert az orvostudomány és a világ technikai fejlődésével egyre gyakoribb a leszakadt, levágott testrészek visszavarrása. Ehhez fontos tudni, hogy még a legkisebb bőrkapcsolat is fontos.  Valamilyen szintű vérkeringést még ez a kis kapocs is ellát a sérült testrészben.

Az esetek döntő többségében azonban tervezett amputációról beszélünk. Ennek oka lehet egy alapbetegség, melynek következtében megszűnik a végtag vérellátása. De kialakulhat olyan fertőzés is, ami veszélyezteti a beteg életét. Egyik ilyen betegség a Büerger-kór, amely döntőtöbbségben a dohányosokat érinti, a végtagok kisebb artériáinak gyulladását jelenti, mely előrehaladott állapotban a hajszálerek elhalásával jár. Ez ad okot az amputációra. A másik betegség ami leggyakrabban végtag csonkolást tesz szükségszerűvé, a cukorbetegség, így könnyen beláthatjuk, hogy a megfelelő életmóddal, mindkét esetben nagyon sokat tehetünk az amputáció elkerüléséért.

Az amputáció története

Már őskori barlangrajzokon is találtak jeleket arra, hogy az amputációt 6000-8000 évvel ezelőtt is alkalmazták bizonyos helyzetekben, az viszont, hogy egészségügyi vagy rituális indokkal, sajnos nem derül ki.

Kr.e. 4900-ból már tárgyi emlék is maradt fenn. Párizstól nem messze tárták fel egy férfi sírját, akiről, sikerült bebizonyítani, hogy kezét már felnőtt ként „műtét” folyamán veszítette el. A csontok vizsgálata alapján az is bizonyítást nyert, hogy a seb nem fertőzés nélkül gyógyult, és a férfi néhány évvel túlélte a műtétet és továbbra is megbecsült tagja maradt a közösségnek.

Későbbi korokban az amputációt, főleg, mint büntetést alkalmazták a fenyítés súlyos eseteiben, főleg lopás esetén. Alkalmazta például I. István is itt Magyarországon, és sok más uralkodó a középkori Európában, de elterjedt formája volt a büntetésnek a közel keleten is, az iszlám néhány helyen még ma is alkalmazza.

A XIV. század előtti időkről sérült végtag amputációjáról jellemzően nincs feljegyzés, a puskapor feltalálása azonban ebben is változást hozott. A fertőzést megelőzni borral, tömény alkohollal és olajokkal próbálták, de legnagyobb problémát a vérzés elállítása, a seb zárása, és kötözése okozta. A XVI. századtól próbálkoztak a seb kiégetésével és érelkötéssel, de az orvosok még a XIX. században is azon az állásponton voltak, hogy a csatamezőn több az esély a túlélésre, mint amputáció esetén a műtőasztalon.

Amputáció napjainkban

Ma már, nem okoz problémát az orvosoknak, egy-egy végtag szakszerű eltávolítása, úgy, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzák és lehetővé tegyék a beteg számára a művégtag használatát. Fontos azonban a gyökeres életmódváltás is, hiszen túlnyomó többségben a beteg életmódja az amputáció fő kiváltója. Így ha ez nem történik meg, pl. a Büerger-kórban szenvedő beteg nem mond le a cigarettáról, több mint valószínű, hogy további amputációkra lesz szükség.